Örömmel számolunk be arról, hogy az Egyházközségi Nővérek 85 éve alakultak a Pécsi Székesegyház altemplomában, és a születésnap emlékére zarándokoltunk el – a társaság nővér-, és társult tagjai – az alapítás helyszínére és a múlthoz kapcsolódó helyekre. A zarándoklatot a közösség jövőjéért, hazánkért, egyházunkért és a résztvevők saját szándékaiért ajánlottuk fel.

Imával, énekkel, beszélgetésekkel, sírással-nevetéssel teli, hőséggel nehezített utunk volt. Idősek és fiatalok, egészségesek és betegek, nővérek és társult családosok közös zarándoklata. A tagok közbenjárást kértek gyógyulásért, otthonért, lelkiatyáért, a közösségért, a hazáért. Mindig csak kérés. Ez a zarándoklat végére hálává változott, a Segítő jelenlétet megtapasztalva.

Először Barsi Balázs szülőfalujában, Sióagárdon álltunk meg, majd Püspökszentlászlóra, a Kelet-Mecsekbe érkeztünk, ahol a nővérek, 70-es–80-as években nyaraltak, pihentek, titokban lelkigyakorlatoztak. Sétáltunk az Esterházy és Zichy püspökök kastélyának arborétumában, énekeltünk a fazsindelyes templomban, ami épp felújítás alatt áll. Az álcázott pálos kolostornak épült kastélyban megemlékeztünk Mindszenty József bíborosról, akit a II. világháborút követően három hónapig tartottak házi őrizetben.

Onnan a Pécsi Bazilikába, vagyis a pompás Szent Péter és Szent Pál Székesegyházba mentünk, aminek örömmel láttuk restaurálását, megújulását; majd a Püspöki palotát jártuk végig. Itt az egyházmegye püspökeinek élete, munkássága tárult elénk. Különösen Virágh Ferenc életére voltunk kíváncsiak: az Ő püspöksége idején alakult ugyanis a közösségünk.

A püspöki pincét a Magtárral összekötő titkos alagút tetszett nekem a legjobban, ahol a lehallgató készülékek elől menedéket találva megbeszéléseket tudtak folytatni a kommunista egyházüldözés korában. Az igazi időutazás azonban az Ókeresztény temetőkápolna és sírkamrák régészeti bemutatója volt a belváros alatt. A Világörökség része ez a hely. A termek falfestése a római katakombákéhoz hasonlít. Különösen fontos volt az a sírkamra, amelynek falán a Krisztus-monogram is látható: kezdettől ez a szimbólum jelzi a Társaság tagjainak összetartozását

A ferences templomban vettünk részt szentmisén, ahol a miséző atya szívélyesen fogadott minket. Elmondta, hogy advent idején életnagyságú fa betlehemet állítanak fel, melyet egy ferences asztalos testvér faragott meg, és ez az ország legnagyobb betleheme.

Végül – a bazilika meglátogatásán túl ez volt a másik fő célja a zarándoklatnak — az egykor a nővérek által működtetett lelkigyakorlatos házat kerestük meg, ami magántulajdonba került, azonban gyönyörű eredeti állapotában látható.

Nyitottságuk eredménye volt a közös fotózás, és a címek cseréje is.

A nap talán legértékesebb, és reméljük, legmaradandóbb pillanatai a személyes kapcsolatok megszületése volt. Megismertünk a mi karizmánk szerinti munkakörben dolgozó fiatalokat, a miséző atyákat, addig idegen, azóta jó ismerőssé vált városlakókat.

A város nyugalma, a belvárosban számtalan helyen csobogó vizek, a nővéreink lábnyomát őrző további emlékhelyek még hívogatóbbá tették a várost: Visszatérünk!

Hazaúton mindenki elmondta, mi volt számára a nap folyamán a legfontosabb, ami leginkább megérintette. Fáradtan ugyan, de hálatelt szívvel énekeltünk régebbi és újabb stílusú egyházi énekeket a sötét autóban.

Nekem is az az új szokásom lett, hogy hálával élem az életem, és minden este hét dologért hálát adok. Ezen a napon ezért a hét dologért adtam hálát:

 – hogy a vezetőnővér ilyet szervezett,

 – hogy részt vehettem,

 – hogy annyi szépet láttunk,

 – hogy kibírtuk a hőséget,

 – hogy új embereket ismertünk meg,

 – hogy van fizikumom: megengedte a zarándoklatot,

 – és hogy hálás lehetek.

Demény Eszter