Home Oláh Éva Veronika

Oláh Éva Veronika

Oláh Éva Veronika

„Késői hivatás vagyok, és azokhoz a szőlőmunkásokhoz tudnám magamat hasonlítani, akik Máté evangéliumában ácsorogtak a piactéren, mert saját hibájukon kívül nem fogadta őket fel senki. Utazási irodánál dolgoztam, mindig emberekkel foglalkoztam. Könnyen meg tudtam őket szólítani, és szívesen meghallgattam a másikat, ha valamilyen problémáját meg akarta velem osztani. Testvérem nem volt, de számos unokatestvéremmel szerettem együtt lenni. Mindig vágytam a közösségre.

Szüleimet több évig ápoltam, haláluk után, közeledve a nyugdíjhoz, úgy gondoltam, van még annyi erőm, hogy valami hasznosat és szépet tegyek Isten Országáért. A Szent Család plébánián (Bp.VI.ker.), amikor a sekrestyés szabadságra ment, helyettesítettem. Később kápolnagondnok lettem. Édesanyám már nem élt, amikor egy csoporttársam elvitt egy közösségbe, ahol összeismertetett dr. Tamás Márta egyházközségi nővérrel. Amikor elmentem és találkoztam velük, éreztem, hogy otthon vagyok. Jó volt olyan emberekkel együtt lenni, akikkel azonos a gondolkodásunk, nem kell mindig arra vigyázni, mit mondhatok, és mit nem. Itt szabadnak érezhettem magamat.

Ekkor éreztem, itt az alkalom, hogy elinduljak. Hatott rám a szőlőmunkás példája, több jelet is kaptam a kis közösségen belül. Amikor igekártyákat húztunk, egy alkalommal ez jutott nekem: „Add el mindenedet és kövess!” Legközelebb azt húztam: „Kövess engem!”

Ezzel világossá vált számomra, hogy az Úr Isten szólt hozzám. Úgy gondoltam, hogy ha valamelyik rend felvenne, akkor örömmel mennék. Lelkiatyám tanácsára egy hónapon keresztül erre a szándékra imádkoztam. Miután a hívást továbbra is éreztem,  jelentkeztem. Tisztában voltam vele, hogy korunk égető problémája a lelkipásztorhiány.  Mivel kevés a pap, kellenek az elkötelezett segítők, akik mindent elvégezhetnek, amihez nem kell felszenteltség” – meséli meghívását a nővér.

Korengedménnyel vettek fel az Egyházközségi Nővérek Társaságába, Bajára, a Központi Házba. Rengeteg hiányosságot kellett pótolnom, mert amit az iskolai hittanon tanultam, az kevésnek bizonyult. Elvégeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem levelező tagozatán a hitoktatói szakot. Az ott hallottakat úgy ittam, mint szivacs a vizet. Mivel már gyakorlatilag „nagymama-korú” voltam, nem gondoltam, hogy hittant fogok tanítani, de az itt szerzett tudásomat a plébániai munkámban tudtam hasznosítani. Áldoztatni jártam, egyházi adót szedtem, irodán dolgoztam. Időnként komoly kérdésekkel is fordultak hozzám a hívek, mint pl. az eutanázia.

1991-ben Szent Máté apostol napján volt a beöltözésem, amikor a Veronika nevet kaptam.

1992-ben Szent András napján tettem fogadalmat, amikor egyik rendtársam első fogadalmának negyven éves jubileumát ünnepeltük.

1994-ben kezdtük az építkezést Piliscsabán, ahol azóta a Társaság központja van. 1995-ben kerültem a ciszterci Szent Imre plébániára. Hárman laktunk akkor a Móricz Zsigmond körtér közelében, a Társaság lakásában. Amikor ketten maradtunk, és nővértársam betegsége súlyosbodott, 2010-ben kijöttünk ide Piliscsabára.

Két veszélyeztetett  korosztály van: a fiatalok, akik ott állnak az élet küszöbén és az idősek, akik életük vége felé járnak. Ott még lehet „rontani vagy javítani”. Az én korosztályom jól át tudja érezni ezt a problémát. Sokat jártam áldoztatni és azt kell mondjam, én is épültem a betegeken. Láttam, milyen nagy várakozással és átéléssel várták az Úr Jézust. Örültem, hogy meg tudtam hallgatni őket, s ha kellett, apróbb szívességeket is elvállaltam. Bár fiatal koromban családról álmodoztam, de úgy érzem, így is teljes az életem.

Most a Társaságban sekrestyési teendőket és könyvelést végzek, s az egyházközségnek hozzájárulást szedek. Isten segítségével idén újítottam meg huszonkettedszer fogadalmamat. Nagyon remélem, hogy megérhetem a jubileumi huszonötödiket. Fontos és szép a munkánk, nővérként oda tudjuk adni a teljes életünket az emberekért. A közösség azért fontos, mert meg tudjuk beszélni a problémánkat, ha valamilyen sérelem ért, azt egymás közt helyre tudjuk tenni és mindenben segítségére vagyunk egymásnak.

Valószínű sokan nem tudják, hogy a közösséghez kültagként is lehet csatlakozni. Egyedülállóként, családosként is, de itt szükséges, hogy elfogadja a férje is ebben a szolgálatban. Sajnos a mai emberek többsége nehezen tud dönteni. Pedig fontos lenne, hogy minél többen merjenek a hivatás útjára lépni és azon haladni. Az odaadottság hiányzik minden vonalon, a munkahelyeken is. Hogy ki tudjuk mondani: Odaadom magam, „itt vagyok Uram, engem küldj!”

Author: rcsukor

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.