Fiatal lány koromban  hat saját gyermekre vágytam.  Álmaim másként teljesültek.

– Kisbéren voltam gyermek, a templomunkban volt egy vincés nővér, aki akkor – a szétszóratás miatt- ápolónőként dolgozott,  s a szüleimmel is nagyon jó kapcsolatot ápolt.  Jól emlékszem az élményre: ahogy a karácsonyi készülődés alatt a kezembe adta a kis Jézus szobrát, és én helyezhettem el a betlehembe.  (Talán ez volt az első „egyházközségi munkám”…. ) Sokat voltunk együtt, szívesen segítettem neki a templomban. Tizenévesen már anyakönyveket is másoltam. Akkor persze még nem gondolkodtam nagyon előre, de egy gimnazista-koromban megjelent cikket, ami a levelező teológiai képzésről szólt, emlékszem, kivágtam és félretettem. Érettségi után Győrben munka mellett tanultam, csecsemőgondozó szerettem volna lenni. De csak nem hagyott nyugodni a dolog, és a körülmények is úgy adódtak, hogy a kórházi munkám mellett párhuzamosan elvégeztem az egészségügyi főiskolát és a teológiát is. A plébánián sokat foglalkoztam gyerekekkel, egyre nagyobb teret kapott az életemben a hitoktatás. Bérmálásra való felkészítésben, gyerekek táboroztatásában vettem részt. Összességében tizennégy évet töltöttem az egészségügyben, hosszú éveket kórházi szakoktatóként;  majd az utolsó két évet Ausztriában, onnan jártam át a soproni Szent György-plébániára. Itt nagyon jó közösséget találtam, s egyszer csak azt vettem észre, én intézem az ügyes-bajos dolgokat a plébánián. Amikor felmerült, hogy a feladatok mértéke már egy főállású alkalmazottat kíván, természetes volt, hogy vállalom a munkát. Azóta vagyok lelkipásztori munkatárs.

–Kezdő ápolónőként Teréz anya nővére szerettem volna lenni, s a fejembe vettem, hogy leprásokat ápolok majd. De ez nem volt olyan egyszerű:  ehhez akkor Franciaországban  kellett volna lennem… Amikor aztán a soproni plébánián lett állásom, ehhez a feladathoz illő és saját irányultságomnak megfelelő közösséget kerestem. Hosszas kutatás után találtam rá az Egyházközségi Nővérek Társaságára. Ez a piliscsabai központtal működő rend nem kolostori közösség, kifejezetten azzal a céllal alapították 1935-ben, hogy képzett tagjai a lelkipásztorok  munkáját segítsék. A nővérek szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tesznek.  A soproni évek megerősítettek hivatásomban.  Bindes Ferenc atya mellett sokszínű volt az élet: sokféle közösséget ismerhettem meg, részt vettem az egyházi ingatlanok visszaadásakor  a plébániaépület visszaszerzésében, (ami korábban jezsuita rendház is volt, utoljára pedig a magyar gyógyszerészképzés fellegvára), alkalmassá tettük- átépítettük-  plébániai funkciók ellátására,  kialakítottuk az altemplomot,  benne az urnatemetőt,  felújíttattuk Közép-Európa legöregebb (1633-ból való) orgonáját.  Több száz fiatal járt hozzám jegyesoktatásra, hittanra, vagy volt tagja valamelyik általunk szervezett közösségnek.
2008 óta élek Piliscsabán, ahol az egyetemi lánykollégium és az idős nővérekről való gondoskodás mellett  2015 óta a közösségvezetői feladatot is ellátom.

A hat saját gyermek helyett sokkal többet kaptam: a jegyescsoportok révén ennél sokkal több lelki gyermekem van:  számuk ma  is gyarapszik…..