Home Endrődi Emma Rita

Endrődi Emma Rita

Endrődi Emma Rita

„Templomot szerető gyerek voltam, szívesen vettem részt az egyházközség életében. Később a fővárosba kerülve, mint diáklány, lelkesen bekapcsolódtam az akkor alakulófélben lévő Szent Rita egyházközség munkájába. Úgy éreztem, ha lenne egy olyan intézmény, ahol teljes állásban az egyházközségben dolgozhatnék, örömmel végezném ezt a munkát. Ez a vágyam egyetemi éveim alatt teljesült, amikor találkoztam valakivel, aki az Egyházközségi Nővérek Társaságának tagja volt” – meséli Endrődi Emma Rita nővér hivatásának kezdetét.

A Társaság feladata, hogy hivatásos és képzett munkatársakat adjon a túlterhelt plébánosok számára. A fogadalomtétel után kettesével – hármasával egyházközségbe kerülnek a nővérek, ahol a plébános munkatársaként kis közösségben élve próbálják megélni és képviselni az evangélium szellemét.

„A „hivatásos” szó magában rejtette számomra azt a szentírási gondolatot, miszerint „… ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) Megértettem azt, hogy minden érték megvalósítása, minden lélek Isten felé irányítása áldozattal is jár. A mi esetünkben az „áldozat” az a törekvés, hogy életünket teljesen Isten szolgálatára ajánljuk fel a hármas fogadalom által. Ezt a fogadalmat ugyan évenként megújítva mindig egy évre tesszük, de ez nem jelent lazaságot, mert „köt a fogadalom, de még jobban köt a szeretet”. Erre a munkára és a hivatásos életre kalocsai központi házunkban neveltek bennünket. Alaposabb hitbeli képzést az Érseki Hitoktatónőképző Intézetben kaptunk. Az egyre nehezedő hitéletre is felkészítettek bennünket. 1949-ben, amikor első fogadalmamat tettem, bevezették a fakultatív hitoktatást. Azóta is sokszor fülemben cseng egykori pedagógiatanáromnak, Dr. Koszterszitz Józsefnek (Koszter atyának) egy jó tanácsa: „Mindig eggyel több ötletünk legyen, mint ahány tilalma a kommunistáknak van.” 

Ezt a jó tanácsot, már az 1949-es tanévkezdéskor alkalmazni kellett, hiszen az akkori politikai viszonyok nagyon megnehezítették a vallás gyakorlását és terjesztését.

„Szeptember 1-jén kerültem Baja – Józsefvárosba, amikor a szülőknek már szóban vagy írásban kérniük kellett, hogy gyermekük hitoktatásban részesüljön. Az iskolaigazgatók fantáziájára volt bízva, hogy milyen ötlettel késleltessék a gyerekek hittanra való beíratását. A jelentkezés időpontja másodpercnyi pontossággal meg volt szabva, egyik nap délelőtt 8-12-ig, és másik nap du. 14-18-ig. Csak egy vasárnap hirdethették a templomokban. Hajnaltól éjfélig jártam a várost és gyűjtöttem az írásos jelentkezéseket, nehogy valaki lemaradjon” – meséli a nővér a nehézségeket.

Rita nővér elszántságának és a szülők buzgóságának köszönhetően még abban az évben aránylag sokan íratták be gyerekeiket hittanra. A következő tanév eleje sem múlt el kalandok nélkül.

„Ekkor történt, hogy lakásunkon egy egyszerűen öltözött asszony jelent meg, Márta nővért kereste, aki szintén hitoktató volt. Ő nem volt otthon, de én felajánlottam segítségemet az asszonynak. Ő ezt válaszolta: „Csak annyit szeretnék mondani, hogy holnap a hittan beiratkozáshoz a beiratkozók keresztlevelét fogják kérni.” Ezután villámgyorsan eltűnt. Munkásasszonynak nézett ki, nem tudtam honnét került elő, de elhatároztam, hogy komolyan veszem. Sejtettem, hogy ez egy újabb módszer arra, hogy a beiratkozók száma kevesebb legyen. Korábban soha nem kértek keresztlevelet, senki nem számított rá, igazgatóság viszont abban reménykedett, hogy nem lesz idő beszerezni az iratot.”

De Rita nővér itt is megtalálta a megoldást. Szerencsére minden diákról név és címjegyzéket vezetett; számba vette a jó ismerősöket, akiket mozgósítani tudott az ügy érdekében. A káplán atyát felkészítette a nagy forgalomra az irodában.

„Izgatottan vártuk a másnap reggel nyolc órát. Vajon tényleg kérni fognak keresztlevelet, igazat mondott a kopott ruhás nő? Egy harcias, rátermett anyukát kértem meg, hogy elsőként jelentkezzen a beiratkozásnál. Lélekszakadva jött vissza: tényleg kérnek keresztlevelet! Az akció ekkor elkezdődött… A még előző este beszervezett nyolcadikos fiúk lettek a „biciklis futárok”, akik a plébániáról és a kórházból hozták a szükséges iratokat. Akkoriban a legtöbb gyereket a kórházban keresztelték meg. Nyolc pap írta az egész városnak a keresztleveleket, mert rengetegen jöttek kérni. A fiúk biciklivel ingáztak a plébánia, az iskola és a nővér között, és hozták – vitték az adatokat, ami éppen kellett. Volt olyan gyerek, aki Bajáról Hercegszántóra kerekezett át a nővér biciklijén, és lélekszakadva, porosan, de sikerrel járt.

A rendszerről minden rosszat el tudtam képzelni. Sejtettem azt is, hogy megjelennek majd az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) asszonyai, hogy lebeszéljék a szülőket a beiratkozásról, ezért megkértem néhány érvelni jól tudó, hívő asszonyt, hogy szálljanak velük vitába. Gyanúm be is igazolódott. Miután a vártnál többen iratkoztak be és ez „rossz pont” volt az iskolának, az igazgató késleltetni akarta a beiratkozást, ezért bezárta az ajtót. Én nem hagytam annyiban, erélyes dörömböléssel követeltem jogainkat és az ajtót kinyitották. A nálunk beiratkozott gyerekek száma így többszöröse lett a többi iskolákénál. Ennek az lett az eredménye, hogy az igazgatót leváltották, tőlem pedig visszavonták a hitoktatási engedélyt” – meséli a happy end-et a nővér.

De a történetnek még nincs vége…! 1957-ben Adonyból visszakerült a Baja Belvárosi Iskolába hitoktatónak.

„Amikor első nap bementem az iskolába, a folyosón elsétált előttem a takarítónő. Akkor, hat év távlatából rögtön belém hasított, hogy ez az az asszony, aki annak idején bekopogott hozzánk. Ő úgy látszik, ki-be járt a gyűléseken, „szürke kis egérként” senki nem vette figyelembe. Csak következtetni tudtam arra, hogy ennek az iskolának igazgatói irodájában született meg a „keresztlevél – ötlet”. A takarítónővel nem kerültem kapcsolatba, mert nem akartam nehéz helyzetbe hozni, így meg sem tudtam köszönni neki, amit tett.” – tudtam meg az izgalmas történet végét.

Akkorra már az egyre erősebbé váló egyházüldözés miatt sok szülő csak titokban járatta gyerekeit hittanra és nem szívesen vallotta be, hogy elsőáldozó lesz. Viszont vágytak arra, hogy ünnepélyesen megélhessék, hogy gyermekük a szívébe fogadja Jézust. Ezért olyan alkalmat kerestek az elsőáldozásra, amikor nem feltűnő az ünnepélyesség és amúgy is zsúfolt a templom.

„A karácsonyi éjféli misén minden elsőáldozó gyereket beöltöztettünk ministránsruhába, és karéjban vették körül az oltárt. Fehér fátyolról a lányoknál szó se lehetett. Bár a II. Vatikáni Zsinat előtt lányok nem ministrálhattak, de ekkor mindenki azt hitte, hogy ez most a liturgiához hozzá tartozik. Csak az érdekeltek tudták, hogy a betlehemi csoda most vált valósággá gyermekük lelkében.” – meséli mosolyogva az újabb különös történetet Rita nővér.

Évtizedekig szedte az egyházi adót, ami szintén alkalmat teremtett az evangelizációra. Mindenkihez eljárt, azokhoz is, akik csak azért fizettek, hogy esküdhessen a gyerekük templomban, vagy eltemessék a halottaikat. De bekopogott a meggyőződéses ateisták otthonába is, egy kis „eszmecserére”. Az emberek figyelmesen hallgatták, mert a vallás számukra mindaddig nevetség tárgya, öregasszonyok mániája, tudománytalan, elmaradott gondolkodás volt.

„Mindenütt hellyel kínáltak, jókat beszélgettünk. Lábatlanon sokszor kérték a férfiak, hogy akkor jöjjek, amikor ők is otthon vannak, mert hozzájuk is eljutott a szokatlan társalgási téma, ami nem volt unalmas. Elmondtam nekik, mit jelentett a vallás az emberiség életében, mi azonos a vallásokban, mi a kereszténység, kicsoda Jézus Krisztus, miért kell szenvedni, van -e élet a halál után? Beszéltem nekik a Szentírásról, mert fogalmuk sem volt róla, hogy mi az. Ezek az emberek rettenetesen el voltak butítva. Ilyenkor előjöttek a magánéleti problémák is” – meséli a nővér a spontán szerveződött hittanórákat.

„Az emberekkel való kapcsolatomban szükségem volt mélységes önismeretre, emberismeretre és megbocsátásra. Gyakran visszhangzott bennem Sík Sándor: A templomtól a temetőig c. versének egy sora: „mert szentségtartó minden ember, és minden ház tabernákulum.” Nekem a részeg, elesett, szerencsétlen emberben is Krisztust kellett látnom. Sok szép emléket hordok magamban, amiért végtelenül hálás vagyok a Jó Istennek, hogy megengedte mindezeket átélnem, megtapasztalnom, és megköszönöm Jézusnak, hogy életemben sokat beszélhettem Róla” – fejezi be igen csak kalandos élete történetét a 85 éves Endrődi Emma Rita nővér.

Author: rcsukor

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.