Fiatal lány koromban hat saját gyermekre vágytam. Álmaim másként teljesültek.

Szétszóratásban élő vincés nővérek laktak szülőfalumban. Ápolónőként dolgoztak, szüleimmel is jó kapcsolatban voltak. Láttam, ahogy ők tevékenykedtek a templomban, segítették az atyák munkáját.

Jól emlékszem a gyermekkori élményre: a karácsonyi előkészületeknél a kezembe adták a kis Jézus szobrát, és én helyezhettem el a betlehemben. (Talán ez volt az első „egyházközségi munkám”…). Sokat voltunk együtt, szívesen segítettem nekik a templomban. Tizenévesen már anyakönyveket is másoltam. Akkor persze még nem gondolkodtam nagyon előre, de egy gimnazista-koromban megjelent cikket, ami a levelező teológiai képzésről szólt, emlékszem, kivágtam és félretettem.

Érettségi után az egészségügyben kezdtem dolgozni, ezt nagyon szerettem,- különösen, amikor már tanuló nővérekkel is foglalkozhattam, és mély, bizalmi kapcsolat alakult ki köztünk – de mindig bennem élt, hogy nem ez az igazi hivatásom. 19 éves koromtól voltak hittancsoportjaim: segítettem a bérmálási felkészülésüket. A kórházi munkám mellett párhuzamosan elvégeztem a teológiát, és az egészségügyi főiskolát is.  A plébánián sokat foglalkoztam gyerekekkel, egyre nagyobb teret kapott az életemben a hitoktatás. Bérmálásra való felkészítésben vetem részt, nyáron táboroztattam.

Tizennégy évet töltöttem az egészségügyben, hosszú éveket kórházi szakoktatóként; majd az utolsó két évet Ausztriában, onnan jártam át a soproni Szent György Plébániára. Itt nagyon jó közösségre leltem, s egyszer csak azt vettem észre, hogy az ügyes-bajos dolgokat intézem a plébánián. Amikor felmerült, hogy a feladatok száma és sokszínűsége már egy főállású alkalmazottat kíván, természetes volt, hogy vállalom a munkát. Akkor lettem hivatalosan is lelkipásztori munkatárs. Hittant is tanítottam, középiskolában — a legnehezebb években.

Kezdő ápolónőként Teréz anya nővére szerettem volna lenni, s a fejembe vettem, hogy leprásokat ápolok majd. De ez nem volt olyan egyszerű: ehhez akkor Franciaországban kellett volna lennem… Amikor aztán a soproni plébánián állásom lett, ehhez a feladathoz illő és saját irányultságomnak megfelelő közösséget kerestem. Hosszas kutatás után találtam rá az Egyházközségi Nővérek Társaságára.

Ez a piliscsabai központtal működő rend nem kolostori közösség, kifejezetten azzal a céllal alapították 1935-ben, hogy képzett tagjai a plébániák életét, a lelkipásztorok munkáját segítsék. A nővérek szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tesznek. A soproni évek megerősítettek hivatásomban. Bindes Ferenc atya mellett sokszínű volt az élet: sokféle közösséget ismerhettem meg, részt vettem az egyházi ingatlanok visszaadásakor a plébániaépület visszaszerzésében, (ami korábban jezsuita rendház is volt, utoljára pedig a magyar gyógyszerészképzés fellegvára), alkalmassá tettük.

Átépítettük- plébániai funkciók ellátására, kialakítottuk az altemplomot, benne az urnatemetőt, felújíttattuk Közép-Európa legöregebb (1633-ból való) orgonáját. Több száz fiatal járt hozzám jegyesoktatásra, hittanra, vagy volt tagja valamelyik általunk szervezett közösségnek.

Először társult tag, majd fogadalmas nővér lettem, 2008 óta élek Piliscsabán, ahol az egyetemi lánykollégium és az idős nővérekről való gondoskodás is a feladataim közé tartozott. 2015-óta vezetem a közösséget: két jelöltünk van. Társult tagjaink is szépen gyarapodnak. Nagyon várok új hivatásokat, hogy a magyar egyházban minél többen végezhessük sokszínű munkánkat. Fontosnak tartom, hogy imádkozzunk hivatásokért, papjainkért, hazánkért, és hazánk vezetőiért; tevékenyen részt vegyek az életvédelemben, és ebbe minél többeket bekapcsoljak.

A hat saját gyermek helyett sokkal többet kaptam, ennél sokkal több lelki gyermekem van: számuk ma is gyarapszik…

A Jézussal megélt mély szeretetkapcsolat segíti a mindennapjaimat.