– 1925-ben születtem. Rákosszentmihályon laktunk, itt jártam polgáriba, majd Pestre középiskolába.

Akkor még nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek. Kongreganista voltam. Társaim közül többen beléptek az Egyházközségi Nővérek Társaságába. A Társaság főnöknője nyáron azzal küldte haza őket, hogy mondják el környezetükben a fiataloknak, hogy szívesen fogadnak vendégeket lelkigyakorlatra. A nővérek ekkor Kalocsán működtek. Édesanyám elengedett egy lelkigyakorlatra, később aztán meghívtak nyaralni és -fél napos munkára- dolgozni is. Így kerültem kapcsolatba velük és ezen két alkalommal nagyon megszerettem a nővéreket és az ottani életet.

– 1949-ben beléptem a rendbe. Fél  év után lettem jelölt, 1950-ben tettem fogadalmat.

Nálunk nincs örökfogadalom.  Bár  fogadalmunk egy életre köt,  minden évben Szent Péter és Pál napján megújítjuk.

A Társaság tagjaként elvégeztem Kalocsán a főiskolai ranggal bíró Érseki Hitoktatóképzőt, ahol olyan nagynevű teológiai tanárok tanítottak, mint Belon Gellért, Szörényi Andor, vagy Koszter atya –meséli meghívását Ágnes nővér.

Az egyházközségi nővéreket elkerülte a szétszóratás, mert ők ketten hárman, kis közösségekben éltek plébániákon. Civil ruhában jártak, biciklivel közlekedtek és nagyon modern felfogásúak voltak.

Ágnes nővér 1950-ben Piliscsaba-Klotildligetre került, majd 1951-ben Bajára. Itt egy évet töltött.

– Baján volt a központi házunk. Itt is mindig ketten-hárman éltünk és dolgoztunk.  Én egyházi ostyasütéssel foglalkoztam. Elláttam az egész egyházmegyét, de még az ország távoli pontjáról is jöttek hozzánk. Az ostyasütéshez vízből és lisztből palacsintaszerű tésztát készítünk. Az árammal működő sütő két harminc cm átmérőjű lapos kör alakú vaslap, amit  forróra melegítettünk és méhviasszal kenegettünk meg, hogy ne ragadjon oda a tészta. A nagy ostyáknak mintás sütője van, a kis ostyák simára készülnek. Laponként sütöttem és vágtam. A kicsiket százasával, a nagyokat tízesével csomagoltuk. Dobozba raktuk a plébánosok által kért mennyiséget és postán adtuk fel, az atyák szintén postán küldték a pénzt A nővértársam, akitől átvettem az ostyasütést, akkor sekrestyésként dolgozott és ellátta a kántori teendőket is. Én is elvégeztem Baján a kántorképzőt, így bármelyikünk hiányzott, tudtuk egymást helyettesíteni.

– Minket nem oszlattak fel, mert kevesen voltunk. Amikor a hatóságok sorra járták a rendházakat és vitték el a nővéreket, mi azokban a hetekben elbujtunk. A kertünk végében volt egy kis kamra, ott húztuk meg magunkat éjszakára. Egy nővér ott aludt a rendházban. Megegyeztünk egy jelben: ha reggel párna van az ablakban, akkor nem járt nálunk a rendőrség. Mivel a párna állandóan ott volt, végül 1951-ben nekünk kellett kérni a feloszlatást, mert életmódunk és korszerű ruházkodásunk következtében az ellenséges, de hozzá nem értő feloszlatók szemében nem számítottunk komoly ellenfélnek.

-Tudtuk, hogy nincs más út, bele kellett nyugodnunk, hogy önként átadjuk a tulajdonunkban lévő értékeket, amiért csekély térítést kaptunk.

– A nővéreknek Kalocsán volt egy tíz holdas gyümölcsösük, amit ők műveltek. Száz  almafánk és 50 cseresznyefánk volt. Edit nővér gondozta szakszerűen a fákat. A gyümölcsöt feldolgozták, vagy eladták. Emellett foglalkoztunk rózsafűzér-készítéssel is, amit

szintén eladtunk. Szép készlettel rendelkeztünk, ezt az akkor alakult Ecclesia szövetkezet vette át.

– 1952-ben ismét Klotildligetre kerültem. Szabó Lajos lazarista házfőnökkel, az ismert természetgyógyásszal tartottunk titokban a kapcsolatot, aki a lelki atyánk volt. Ő tanácsolta, hogy Klotildligeten vegyünk házat, mert szép a vidék és sok szerzetes él itt inkognitóban. Egy kétszobás házat sikerült szereznünk, kicsit átalakítottuk, oldalt a kertben mosókonyha és egy kis szoba is volt. Nyáron mindig itt jött össze az egész közösség, mert itt könnyen megoldottuk a lelkigyakorlatot és pihenést is.

– Klotildligeten sekrestyési feladatokat láttam el. Bár senkinek nem beszéltünk magunkról, egy idő után mindenki tudta, hogy nővérek vagyunk.

– A plébános atya fenn lakott a hegyen, albérletben. Akkoriban mi főztük az ebédet és minden nap biciklivel vittük fel neki ételhordóban. Egyszer egy bérmálási ebédet készítettünk el tíz személynek és juttattuk fel így az atyához.

– Hitoktatás abban az időben csak a piliscsabai iskolában volt, ide jártak le a klotildligeti gyerekek is. Télen többször mi mentünk értük, hogy a sötétben ne féljenek hazajönni és megkíméljük az édesanyákat is. Szánkón húztuk egymást. Ezt mindig nagyon élvezték a gyerekek. Persze a rendőrségnek ez feltünt, nem tetszett nekik és ezért be is hivattak a kapitányságra

– 1957-ben kerültem vissza Bajára, ahol négyen éltünk és titokban foglalkoztunk a ministránsokkal is. Úgy kellett intézni ezeket a foglalkozásokat, hogy ne legyen túl feltűnő a hatóságoknak. Hittant tanítottunk, meséltünk, próbáltuk érdekessé tenni nekik ezeket az összejöveteleket, mert a az iskola nagyon igyekezett különböző úttörőprogramokkal elvonni a gyerekeket a templomtól. Természetesen ezeknek a gyerekeknek a szüleivel és egész családjukkal intenzíven, de titokban, tartottuk a kapcsolatot

– 1989-ben tízen jöttek vissza a nővérek közül. A kapott végkielégítésből egy ismerős mérnök segítségével épülhetett meg az a kollégium, amely elsőként nyílt meg l994-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem diákjai számára. Évente száz lány talál itt szállást egyetemi tanulmányai alatt.

– A klotildligeti anyaházban évente összejönnek a rendtagok hat napos lelkigyakorlatra.

Azóta többen hazaköltöztek a Mennyei Atyához és az utánpótlás kevés. Ágnes nővér 89 évesen még ellátja a főnöki teendőket. Ő és Rita nővér a feloszlatás előtt léptek be a Társaságba. Ők még ismerték az alapító nővéreket és jól ismerték azt a lelkiséget és szellemiséget, amit ők az utódok számára hátrahagytak.

-Sokszor úgy látjuk, hogy válságba kerültünk, talán be is kell fejeznünk –mondja Ágnes nővér- de akkor a Jó Isten mindig küld valami apró jelet, és erőt a folytatáshoz.