Ma ismét az Úr Jézus beszélt hozzám: „Kármelita kislányom! Újabban felkínált áldozataimat most, hogy magadévá
tetted, ugye, meglepődsz, hogy meg kell köszönnöm neked? Látod, milyen leereszkedô a te Mestered? De még ennél is tovább megyek. Szenvedéseidet egészen eggyé olvasztom az Enyémekkel. Érdemeid ezáltal nagy mértékben fokozódnak, és megváltó munkámat nagy mértékben elôre viszik. Zárd szíved mélyére ezt a nagy kegyelmet, melyet Tőlem kaptál. Az Isten különös ajándéka ez. Ő tisztel meg téged, szegény kis lelket. Van-e ennél fölségesebb számodra? Tanulj Tőlem. Mivel kicsi vagy és nyomorult, azért választottalak. Leányom, ne légy soha fáradt Értem szenvedni. Iparkodj még jobban az Én kegyelmeim által.” És megkért az édes Üdvözítő, hogy imádkozzam el az Ő óhajtásait. Ezeket az Úr Jézus diktálta nekem:
„A mi lábunk együtt járjon.
A kezünk együtt gyűjtsön.
A szívünk együtt dobbanjon.
A bensőnk együtt érezzen.
Az elménk gondolata egy legyen.
A fülünk együtt figyeljen a csöndességre.
A mi szemünk egymásba nézzen és (tekintetünk)
összeforrjon.
Az ajkunk együtt könyörögjön
az Örök Atyához irgalomért.”
Az Üdvözítő miután megkért, még így szólt:
„Ez az imádság is eszköz kezetekben, mert aki így együttműködik Velem, ezáltal is a sátán megvakul, s világtalansága a lelkeket felszabadítja a bűntől.”
(Szeretetláng lelki napló I/63)